szia Maxi

szia Nina

mindenórás

asszem most már úgynevezett mindenórás vagyok. kb annyira irritál ez a szó, mint a pocaklakó, meg az "egyben vagy még?" kérdések, dehát végül is ez van - bármikor jöhet. egy gyors közvélemény kutatással megállapítottam ma reggel, hogy a hasam is lejjebb ereszkedett, a bab feje már szerintem pár napja beágyazódott (legalább is erre következtetek abból, hogy állandóan pisilnem kell, de alig tudok, illetve néha annyira nyom, hogy menni, lehajolni se bírok és úgy érzem mindjárt kiesik). tegnap voltam CTG-n meg áramlásvizsgálaton a klinikán, hál istennek minden jó, víz is van elég, és a zsinórja, lepénye is tök oké. 

hétfőn leepiláltam (!!!) a lábaimról a téli bundát - ne kérdezzétek, hogy hogyan, mert magam se értem, de sikerült. :D a táskáim bepakolva. abszolút szülésre készen állok. 

hello 40

azért kemény már ez az utolsó pár hét. fizikailag talán még így is jobban bírom, mint lelkileg, pedig aztán vannak ám itt árnyoldalak is, amikről eléggé keveset beszélnek..

például:

• aranyér. a legtöbb várandóst gondolom nem lepi meg különösebben, én is számítottam rá, pláne hogy amúgy is elég problémás nekem a hátsó fertály, de azért eléggé várom már, hogy elmúljon. persze csak miután a szülés után még sokkal rosszabb lesz. :D
• HG. jó makacs. különösen izgalmas így, hogy minimális eszközökkel tudom csak felvenni ellene a harcot. 
• hízás. jó ez azért nyilván természetes velejárója a dolgoknak, de tud ez is tökre random lenni. 7 hónapig gazella testű terhes voltam, csak a gyerek és az alkatrészek voltak rajtam extrán, de az utolsó két hónapban egy kicsit elszállt a súlyom, kikerekedtem. igaz, nem is figyelek oda annyira, de azért remélem nagy része víz. :D 
• vizesedés. ezt utálom azt hiszem a legjobban, pedig nem is annyira vészes. picit feldagad néha a kezem meg a lábfejem, de rettenetesen kényelmetlen tud lenni. 
• karzsibbadás. hetek óta arra ébredek reggel, hogy elzsibbadtak a kezeim, karjaim, sehogysejó.
• pisilés. óránként. legalább. éjszaka is. bárhova is megyek, már csak úgy merek útnak indulni, hogy ha konkrét pisilési lehetőségek vannak beletervezve az útvonalba. iszonyat kihívás most a karanténok miatt, mert sehol az ég világon nem lehet pisilni a városban. se a mekiben, se egy kávézóban, SEHOL. a belvárosban kizárólag a plázákban lehet pisilni, nekem meg van, hogy 20 perc alatt kell annyira, hogy kb csak perceim vannak. inni meg ugye kell jó sokat, és iszom is, de néha még a folyadékfogyasztást is gondosan bele kell ütemezni a napba, ha menni kell valahova, különben végem.
• inkontinencia. hát ezt is tudnám már feledni. egy jólesőt pukizni se merek már, mert történnek balesetek..
• álmatlanság. gondolom a wc-re járkálás se segít, de van, hogy hajnali 3-4-5 körül úgy dönt a testem, hogy ő ugyan nem alszik vissza többé. napközben pedig egyáltalán nem bírok aludni. kényelmes pózt se találok már. "szerencsére" ez is előbb rosszabb lesz, mielőtt jobb lenne. :D
• ízületeim. fájnak rohadtul. reggelente lábra állni is nehéz, mert a lábfejem is fáj. 
• felállás, járás. ilyen alap dolgok. néha már a kanapéról felkelni is egy kihívás. kúszva, gurulva, kapaszkodva. aztán a hasamat tartva, kisterpeszben kikacsázok a fürdőbe, mert már annyira kell pisilnem.. :D a bab már eléggé nyomja a medencémet, ami egyéb random fájdalmakkal is jár, ezek meglepetésszerűen szoktak jönni. 
• striák. kb két héttel ezelőttig úgy tűnt, hogy megúszom, de aztán bumm. 
• libidó. minusz ötezer. 

nem is sorolom tovább. elméletben az ember tudja, hogy nagyjából mivel jár egy terhesség, tehát nem arról van szó, hogy ezek számomra ilyen teljesen váratlan és sokkoló dolgok. de azért attól még ténylegesen átélni ezeket és ennyi változáson átmenni nem könnyű se fizikailag, se lelkileg. nehéz elveszíteni kicsit a kontrollt, hogy nem teljesen te rendelkezel a saját tested felett. hogy teljesen átalakul kívül-belül, van rajtad egy óriási pocak (eleve teljesen abszurd) benne egy kis élettel, és most ő a főnök. a mai napig van olyan, hogy belenézek a tükörbe és nem értem mi történik. pedig erre vágytam, mióta az eszemet tudom, és mégis. mégis van sokszor olyan, hogy nem tudom összeegyeztetni magamat a terhes magammal. egyszerűen néha teljesen felfoghatatlan, ami történik. hogy anya leszek. hogy anya vagyok. nagyon érdekes érzések egyébként. 

lelkileg meg az van, hogy már nagyon izgatott vagyok. szinte türelmetlen. nagyon kíváncsi vagyok, milyen érzés lesz vajúdni, szülni, a fájdalomra, milyen lesz majd a karomban tartani őt. milyen érzés lesz a fiúmra nézni, mit fogok látni az arcán, milyen lesz majd hármasban. izgulok, hogy minden rendben menjen, minden sikerüljön, mindenki egészséges legyen. egyszerűen csak nagyon nehéz már várni. 

are you ready?

szerencsés vagyok, hogy fotós az apukám és nem kellett egy kisebb vagyont kifizetnem, hogy legyen például egy ilyen gyönyörű emlékem erről a csodás időszakról. 

imádok terhes lenni, nagyon remélem, hogy nem most vagyok utoljára. imádom, hogy van rajtam egy hatalmas pocak, hogy mozog benne a kis bab. imádom, hogy van véleménye és csomószor jelzi, hogy ő is jelen van. imádom, hogy reklamál, ha valami van a hasamon, simán odarúg, hogy na taka, rám aztán ne pakoljatok semmit. imádom, hogy a babamozin is mindenkit telibeszart és egyetlen értékelhető kép sem készült. :D még akkor is imádom az egészet, hogy amúgy néha már teljesen gyötrelmes a lét - mindenem fáj, a hátam, derekam leszakad, a lábfejem izületei beintettek, úgy járok néha, mint denny de vito pingvinemberként, irtó komikus. az alvásnak már hetekkel ezelőtt búcsút intettem, az életem már csak pisilésből áll. de így is jó.  

tegnap voltam az első CTG-n, beérkeztünk az utolsó kanyarba. hát hogyismondjam, kezdem felfogni ennek a dolognak a súlyát. hogy mekkora felelősséggel leszek ennek a kis babónak az életéért. hogy nekem kell őt életben, tisztán, erősen, egészségesen tartanom. tudnom kell majd, mikor mi a baja és segíteni rajta, amennyire tudok. nekem kell majd vigasztalnom, ha megüti magát, nekem kell tudnom majd, mit kell tenni a bajban, nekem kell érte kiállnom és a jogait képviselnem. meg persze az apukájának. ez most jelenleg rettentő ijesztő, de tudom, hogy adni fogja magát és ösztönösen tudni fogjuk. 

a héten kicsit össze is kaptam magam, mert kezd sürgetni a tudat, hogy tulajdonképpen bármikor úgy dönthet a kis bab, hogy ki akar jönni és eléggé le vagyunk maradva itt a dolgokkal. azt hiszem, hogy már minden be van szerezve, de például a szobájában még a festékes vödrök állnak bútorok helyett és a kórházi táskámról is csak egy lista van, bepakolva nincs semmi. tegnap a kis fenyő ruhásszekrényét kenegettem méhviasszal (ezt például a svájci ikeából szereztük, mert itthon nem kapható az az elem és méret, ami nekem kellett. mondjuk erős a gyanúm, hogy ha amúgy kapható lenne se lenne kapható), meg kimostam, kiteregettem a csepp kis ruháit, hát azon is majdnem besírtam. áll a hintája is, már csak egy rugó kell hozzá. szerencsére sok cuccot kaptam innen-onnan, tesómtól, barátaimtól, kollégáktól ajándékba, vagy baráti áron. hintaállványt, szuper hordozókendőt, pólyát, rengeteg ruhácskát meg takarókat, de még megmaradt pocak krémet is. sok mindent kaptunk a családtól is szülinapomra, karácsonyra. ezekért irtó hálás vagyok, mert mindent összeadva azért elég csúnya összeg jött ki a végére.. függönyöket, függönytartót szeretnék még a szobájába, meg némi dekorációt. de persze ezek nem sürgős és nem életbevágó dolgok, az első hetekben úgyis ott fogunk bandázni együtt a hálószobában a babaöböllel. csak ránk lesz szüksége ennek a kis csöppségnek, meg egy jó nagy adag pelenkára, semmi másra. de azért a fészekrakó ösztönömmel kellett kezdeni valamit. 

hát szóval nem állok készen, de készen állok. 

mom brain

valamelyik nap csináltam egy teát és azzal a lendülettel beraktam a bögrét a forró teával a hűtőbe, mintha mi sem lenne természetesebb. 

egy másik nap meg az volt, hogy lejárt a mosogatógép, sípolt, odamentem, kinyitottam, beleraktam egy tablettát és elindítottam újra, mintha mi sem lenne természetesebb.

a héten chilit csináltam a fiúm kérésére és véletlenül közel másfélszer annyi darált húst tettem bele, mint szoktam. ez egy igazán következetes agyfasz volt, mert már vasárnap az auchanban elkezdődött, amikor is megvettem ezt a hatalmas kiszerelésű darált húst a szokásos adag helyett, majd bármiféle gyanú nélkül bele is borítottam az egészet az edénybe. ott kezdett gyanús lenni, amikor átforgatni se bírtam, annyira tele lett. végül két edényben kellett befejezni a műveletet és egy jó részét lefagyasztottam.

és ez csak ez a hét.

the year of everything

nem vagyok egy nagy évértékelő típus (már), meg őszintén, nem is tudom, hogy lehetne egy értékelhetetlen évet értékelni. nekem az év első fele pokoli volt, a második fele pedig maga a mennyország, éppen 50-50% arányban.

2018 vége felé, a babaprojektben már nyakig kiderült, hogy nagyon nem állok jól hormonügyileg és nagyon komoly félelmeim voltak, hogy nem, vagy csak nagyon nehezen fog összejönni a baba. brutál hormonokat szedtem, injekciókat vettem fel - ekkortájt nagyjából semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy mikor lehet gyerekem és hogy ugye lehet. a több hónapos hormon kúra és tüszőrepesztő szurik után is rendre megjött és már megvolt az időpontom a dokimhoz, hogy megbeszéljük, hogy akkor mi a következő lépés az asszisztált reprodukció felé, amikor beütött a covid és a vizsgálatomat is töröltük, mondván, hogy most úgysem tudunk semmit csinálni. nagyon el voltam már keseredve, pedig egyáltalán nem arról volt szó, hogy évek óta próbálkoztunk és semmi jó kilátásunk nem volt. egyszerűen csak felőrölt a bizonytalanság, hogy fogalmam sem volt a hogyan továbbról, nem volt egy terv és amúgy sem az optimizmusomról vagyok híres. nem tudtam, hogy amit a világon a legjobban szeretnék, egy karnyújtásnyira van, vagy fényévekre, vagy sehol. plusz a nyakunkba szakadt egy pandémia, ami nagyon ismeretlen és nagyon ijesztő volt.

még január végén jelentkeztem egy dietetikushoz, hogy segítsen. úgy voltam vele, hogy ha már tényleg egy zsák gyógyszert és hormont beszedek, akkor miért ne tegyek meg MINDENT, amit tudok, beleértve ebbe az egyik legalapvetőbb dolgot, az étkezésem, életmódom is. márciusra kaptam meg tőle az ajánlásomat - egy tejmentes, gluténmentes, szójamentes, stresszmentes, kalóriadeficites életet. hát nem mondom, hogy nem sírtam utána egy hétig, de aztán összekaptam magam és legalább volt mire fókuszálni. eleve kihívás volt a karanténból összeszedni azt a sok egészséges, bio, meg mentes cuccot, amikre át kellett térnem, de elkezdtem csinálni és elég hamar elég komoly változást hozott. nem csak fogyni kezdtem, de máshogy is éreztem magam. elképesztően jól jött hozzá a karantén meg a full home office - nem volt lehetőségem félre kajálni, meg éttermekbe mászkálni, azt tudtam enni, amit megcsináltam magamnak és akkor, amikor kellett. 

május végén végre eljutottam a nőgyógyászhoz és lett TERV. megbeszéltük, hogy nem várunk tovább, hogy milyen vizsgálatok kellenek és mik a következő lépések. szinte éreztem, ahogy kifújom a levegőt és leereszkedik a vállam - óriási megkönnyebbülés volt és szinte a boldogságtól repesve léptem ki a rendelőből. pár nappal később megfogant a kislányunk. június végén volt az első ultrahangunk, előtte vérezgettem - erről már írtam korábban. nem volt egy nyugodt időszak, nagyon féltem. de június 29-én, amikor először meghallottuk a szívdobogását, minden megváltozott és 2020 egy nyomasztó, szorongó, félelmekkel és pánikkal teli, szobába zárt évből egy mámoros boldogságban úszó, csodálatos év lett. 

bomba formában voltam, ragyogtam. továbbra se kellett irodába menni, a meló teljesen lightos volt nyáron, heti pár óra munka, ráadásul mivel úgy voltam vele, hogy lehet még hónapok, évek, mire babánk lesz, megpályáztam a senior pozit és meg is kaptam, egy számomra azóta is felfoghatatlan fizuemeléssel. közben lakást kerestünk és találtunk, megvettük, beköltöztünk, a hasam kerekedett, minden jól alakult. 

kicsit nehéz volt kvázi egyedül bankot, hitelt, ügyvédet, adásvételit, átírásokat intézni, de sajnos ezeket muszáj nekem csinálni, bármennyire is gyűlölöm az efajta ügyintézéseket és minden telefonra kb napokat kell készülnöm lélekben. de a közös otthonunk érdekében összekaptam magam és mindent elintéztem. ami már nagyon nagy teher volt egy idő után, az a meló volt. már nyáron belekerültem egy teljesen más tudatállapotba, amivel nagyon nehéz volt összeegyeztetni a dolgozást. egyáltalán nem érdekelt már semmi. elég hamar megbántam, hogy december 18-ig vállaltam a munkát, de az elején úgy voltam vele, hogy gyakran vannak laza napok és amúgy is itthon vagyok, nem lesz egy nagy kihívás, ráadásul a tapasztalataim alapján nálunk a kismamákat már nem basztatták az utolsó hónapokban. arra nem számítottam, hogy engem szó szerint az utolsó napomig basztatni fognak és utolsó héten még helyettesítenem kell valakit. és rohadt nagy és nehéz projekteket kaptam egész ősszel, szóval mindennek a tetejében még dolgoznom is kellett rendesen, amikor én már egyáltalán nem akartam dolgozni. 

én már csak a mi kis fészkünkkel, a mi kis alakuló családunkkal akartam foglalkozni. nem érdekeltek a meetingek, a budget-ek, a target-ek, stresszelni sem akartam nehéz konferenciahívásokban. nagyon-nagyon sok energiát tettem abba, hogy ne stresszeljek. én amúgy is egy alapjáraton pesszimista, szorongó, stresszelő ember vagyok és ezzel nagyon sokat és nagyon tudatosan foglalkoztam, miután kiderült, hogy jön a kis bab. semmilyen negatív érzést nem szerettem volna, hogy érezzen belőlem. persze nem tudom 100%-ig kiszűrni, de most már bármilyen negatív gondolatot vagy szorongást nagyon gyorsan el tudok terelni az ő érdekében. egy nagyon nyugodt és kiegyensúlyozott ember vagyok most, nagyon furcsa. :)

karácsony előtt leadtam az összes céges cuccomat, felültem a vonatra, veszprémben leszálltam és onnantól kezdve csak magammal és a családommal foglalkoztam. 

szóval összességében a mérleg a pozitív irányba billen. sőt. azt kell mondjam, hogy furcsa mód nekem 2020 életem eddigi legjobb éve volt. 

mom gene?

az az érzésem az utóbbi időben, mintha az egész életemet a konyhában tölteném. tesóm szerintem nem facetime-ozott velem hetek óta úgy, hogy én ne hagymát pároltam volna épp. állandóan főzök valamit, vagy azon gondolkozom, hogy mit főzzek. ÉN. de hiszen én nem is szeretek főzni, nem is tudok és nem is akarok. közben meg mást se csinálok. biztos ez is része a fészekrakó ösztönnek, de úgy érzem, hogy folyton etetni akarom a fiúmat, finomságokkal várni haza, sütikét csinálni neki, a kedvenc kajáit. 

vasárnap reggel azon kaptam magam, hogy megterveztem egész hétre előre, hogy miket fogok főzni. ilyeneket én sosem csináltam, nem is voltam ebben jó sose. nem vagyok az a háziasszony típus, aki csak úgy össze tud dobni bármikor bármit az itthon található alapanyagokból. nálam ez úgy szokott lenni, hogy kitalálom, hogy mit kéne csinálni, majd fél napom rámegy arra, hogy receptet keresek, akkor az túl bonyolult, akkor kitalálok valami mást, ami egyszerűbb, aztán be kell hozzá vásárolni, majd mire ez mind megvan, már nincs is kedvem az egészhez. de most bekapcsolt a gondoskodó génem asszem. 

az evés része már nem olyan egyszerű, mert már alig fér be valami a bab mellé. a többször kicsit elvén próbálok menni, de az se működik rendesen, mert jóval többet próbálok inni, mint amennyit amúgy szoktam (ami még mindig nem kifejezetten sok) és emiatt kb folyton úgy érzem, hogy tele vagyok és ki akarok durranni. hogy fogok így kétszer szedni a halászléből karácsonykor?

hello robot

vettünk egy robotporszívót. persze nyilván nem a legokosabbat kétszázezerért, de azért egy egészen pofás kis darab. még elég vegyesek az érzéseim - kicsit hangosnak találom és az alapossága sem egészen az, amit reméltem. nem megy telefonról és sajnos nem is nagyon programozható, így csak megy, amerre lát, meg nekimegy kb mindennek. kicsit ilyen vak komondor. de az baromi jó, hogy néhány naponta szabadjára engedem és azért szépen összegyűjtögeti a nagyját a dolgoknak, így legalább nagy csomó porcicák nem szállingóznak a lakásban, mint ördögszekerek a sivatagban. jól fog ez jönni majd amikor egy kis kúszó-mászó kommandózik a lakásban. 

hello mommy

tegnap voltunk az anyakönyvvezetőnél, ahol a fiúm apasági nyilatkozatot tett. már önmagában ez tök megható volt, de amikor alá kellett írnunk a papírokat és a vonal alá az volt írva, hogy anya meg apa, hát ott azért nyelnem kellett nagyokat. 

anya.

annyira furcsa. ha meghallom, meglátom ezt a szót, nem gondolok magamra. és amikor tegnap megláttam ezt a szót a papíron, szinte meglepett - nahát, anya vagyok. 

eddig csak gyerek voltam. nővér. nagynéni. 

most már anya is leszek. felfoghatatlan.