Oldalak

2019. október 10., csütörtök

;

nem mindig volt ilyen jó. volt nagyon rossz is. volt, hogy az életet se akartam. de jobb lett. először csak kicsit, aztán kicsit jobban, aztán sokkal. 

minden nap egy sűrű, fekete massza volt, amiben nem tudtam mozogni. gyakran napokig nem keltem fel. sokszor úgy feküdtem le, hogy bárcsak ne lenne másnap. nem éreztem, hogy lehet valaha jobb. 

mindenkinek üzenem, aki így érez, hogy de, lehet. jobb lesz! merjetek segítséget kérni. van segítség. visszagondolva, bárcsak én is előbb kértem volna.

lesz jobb! nem vagytok egyedül!

2 évnyi SSRI-m

2019. október 5., szombat

fiúm egy hete franciaországban van és nagyon hiányzik. tegnap azon szűköltem a tv előtt, hogy de hiányzik az ölemből egy szőrös láb, ami rögtön elkezd ficeregni, ha véletlenül abbahagyom a simizést egy pillanatra. 

és akkor rájöttem, hogy én még soha nem éltem egyedül. 

és ha minden jól megy, már nem is fogok. 

pláne, ha többen leszünk. 

otthonról koleszbe, a koleszból pesti albérletekbe barátnőkkel, aztán a tesómmal, majd a fiúmmal. soha nem volt olyan, hogy az én lakásom. hogy nincsenek ott másnak a cuccai, hogy úgy rendezem be, ahogy akarom, hogy nem kell elszámolnom senkivel a lakbérrel, hogy bármikor bárki feljöhet, hiszen nem fog senki váratlanul hazaérni. kicsit sajnálom azért, mert szerintem ez egy tök érdekes életszakasz lett volna, ha meg tudtam volna engedni magamnak. 

mondjuk úgyis félek egyedül.

2019. október 2., szerda

jó estét doktornő, jártam már önnél két éve, sajnos ugyanazokat a tüneteket hoztam vissza, annyi változott, hogy azóta kivetettem a mandulámat, kivetettem a spirálomat és kisbabát szeretnénk.

ekkor hirtelen azt éreztem, hogy nagyon-nagyon sokat kell nyelnem, mert gombóc van a torkomban, de szerencsére a doktornő a számítógépébe gépelt elszántan, így az egészből nem vett észre semmit. nem tudom mi ütött belém, hiszen kimondtam már ezt máskor is, de ez most valahogy más volt. 

álltam a zebránál és a szavakat hallgattam a fülemben. hogyan mondjam el neked, amit nem lehet. az eső mosta a könnyeimet, nem is kellett letörölnöm és éreztem, hogy mosolygok. hogy ordítani tudnék a boldogságtól.

2019. október 1., kedd

eddig abban a kiváltságban lehetett részünk, hogy nem lakott senki a szemközti házban, mert még csak építették. lehetett szabadon donaldkacsázni, a kanapén rosszalkodni, főzhettem bugyiban, nyáron meg döglődhettünk pucéran a légkondi alatt.

aztán egyszercsak átadták és beleköltözött egy csomó ember.

biztos nagyon élvezik, amikor az előbb említett dolgokat csináljuk. :D

2019. augusztus 19., hétfő

járok franciára

nagyjából ilyen:



de tényleg, a franciákkal mi van?



amúgy a francia intézetbe járok, 3 hetes szuperintenzív faszkodás, esténként 9-ig ott szopok. gondoltam az alapoknak jó lesz, de iszonyat lassan haladunk (ami szerintem az indiai lánynak tudható be, aki még a hetedik 3 és fél órás alkalom végén se képes elismételni valamit, amit a legelső órán tanultunk és amúgy is már előtte nyolcan elmondtak). szóval most magántanárt keresek. 

mit meg nem teszek. szerintem ezek után a minimum az lenne, ha a csávóm minden este megmasszírozná a talpam. sajnos ő nem így gondolja. 

2019. június 21., péntek

mondjátok meg miről írjak!

3Y

az igazi baj az, hogy asszem eltűnt belőlem a kreativitás. a hétköznapjaink úgy néznek ki, hogy elmegyünk dolgozni, hazajövünk, kajálunk a netflix előtt, elalszunk a netflix előtt, majd másnap kezdjük elölről. hétvégén bevásárlás, főzés, takarítás, néha elmegyünk veszprémbe, néha fáradtan vegetálunk a kanapén. eszembe se jut bármit csinálni, nem hogy blogolni. na jó, néha eszembe jut blogolni, de ez hamar elmúlik. 

azt viszont mindenképpen szeretném elmesélni, hogy az évfordulónkra visszamentünk ebbe az étterembe és nem elég, hogy minden ugyanolyan kurvajó volt, de felismert minket a pincér!! úgy üdvözölt minket, hogy üdv újra itt. négy teljes hónappal később. wtf <3

ugyanitt 3. évforduló!!!!!!

2019. március 8., péntek

szia március

hát egyelőre nem sikerült gyakrabban blogolnom. :D

nem tudom amúgy, hogy ez azért van-e, mert nincs időm, vagy nincs kedvem, vagy egyszerűen csak nem akarom megoszatni magam annyira. lehet, hogy mindegyik.

de a tegnapi élményemet mindenképp meg akarom osztani. végre eljutottunk ebbe az étterembe. és hát baahaazmeeheeg. 

először 2017-ben hívtuk fel őket asztalt foglalni az évfordulónkra, pár nappal előtte. ma már csodálom, hogy az ember a vonal másik végén kibírta röhögés nélkül, de akkor még nem tudtuk, amit most már tudunk - ide nem lehet csak úgy asztalt foglalni. 

legközelebb egy héttel korábban telefonáltunk. ekkor már mondta az ember, hogy legközelebb egy hónap múlva valami random szerdán van náluk hely, úgyhogy azt nem kértük. 

most valentin nap előtti napra próbáltuk meg január elején a lehetetlent. na de ekkor már nem tágítottunk és kértük a lehető legközelebbi szabad időpontot, ami tegnap volt. :D

fogalmam sincs, hogy ez a hely tényleg egy Dorsia, vagy csak nekünk nem volt ennyire szerencsénk, de mondjuk most már mindegy, mert tudjuk, hogy előre kell intézkedni, és azt is hogy 1000%, hogy visszamegyünk még.

ez nem csak egy vacsora volt, hanem egy élmény. csak ennyit mondok:


na jó, mondok többet is. megérkeztünk, leültünk. kabátomat lesegítették. fiúmhoz rögtön franciául szóltak. (amúgy kicsivel később a mellénk érkező japánokhoz pedig japánul..) Gombás, libamájas spagettit akartam rendelni, de a pincér egy másik libamájas ételt ajánlott, ami a ház specialitása: grillezett libamáj tepsiben tálalva, flambírozott almaszeletekkel és házi krumplipürével. sírtam. zokogtam, annyira finom volt.

de kezdjük az elejéről. hoztak egy welcome tálat, kis pirított bagett, fűszervaj, pici sajt, pici libamáj kóstoló. free of charge. caprese és bruschetta jött először, fincsi balzsamecetes, fűszeres paradicsomokkal, extra kenyér. aztán jött a főétel, ennek a végén már majdnem elpusztultunk. a fiúm egy óriás kalamáris spagettit pusztított el, ami egy akkora tányéron jött, hogy simán ráfért volna az unokahúgom. én kértem még egy panna cottát, nem sejtve, hogy hamarosan megjelennek egy ajándék mangó sorbet-vel, csokival, ajándék tokaji desszertbor kóstolóval, majd előkerül egy limoncello-s üveg is. majd visszajött a pincér és megkérdezte, hogy melyik ízlett jobban. szerencsére a bort mondtam, mert kisvártatva megjelent még egy kis pohár borral. ez a már amúgy is elfogyasztott borokkal és sörökkel már azért eléggé húzós volt. :D

eközben Roberto, aki a foglalásokat is intézi (nem tudom egyébként, hogy hányszor mondhatja el egy nap, hogy sajnos nincs szabad asztal ma estére, én kb 5-öt számoltam, amíg ott voltunk) olyan elképesztő profizmusal navigált és intézkedett, hogy csak tátottam a számat. folyamatosan koordinálta, hogy melyik asztal mit rendelt, mikor jöhet a következő fogás, hova mikor mehetnek a kis ház ajándékai, eközben a telefonokat is intézte, és még arra is jutott ideje, hogy az új pincér srácot tanítgassa. olyan kiszolgálásban volt részünk, olyan elképesztően jó élmény volt, amiben csak ritkán van részem, pedig elég sok helyen mefordulunk. huszonötezer forintot hagytunk ott, plusz borravaló. kétszer ennyit is megért volna. 

távozáskor még egy doboz (nem darab, doboz!!) csokit is kaptam.

olyan boldogan jöttünk el, mintha megnyertük volna az euro jackpotot. megyünk még, az tuti.

2019. január 3., csütörtök

1Y

úristen, leírhatatlanul sok dolog történt egy év alatt, amire persze nem emlékszem, mert nem vezettem blogot. 

ott tartottatok, hogy vettünk egy kecót közösen, ami egy baromi fárasztó process volt, de végül nagyon örültünk neki mindketten. egy picit laktunk is benne együtt, így félhivatalosan, mert bár oda jártam haza, a cuccaim továbbra is a tesómmal közösen bérelt lakásban voltak (hely szűke miatt). na hát most a tesómék laknak benne, immár kis cuki családként (közben nagynéni lettem, ami valami elmondhatatlan érzés), mi pedig hivatalosan is összeköltöztünk egy jóval nagyobb lakásban, ahol mindkettőnk szarjai kényelmesen elférnek és elünk együtt cukin, rengeteget kreténkedve meg röhögve, teljes harmóniában. az ősolvasók valószínűleg tudják, hogy ez nekem mennyire nagy szó és milyen hosszú út vezetett idáig. a mai napig van olyan pillanatom, amikor magam sem hiszem el, hogy ez még mindig tart, sőt, egyre csak komolyodik és tényleg már a gyerekvállalásról zajlanak tárgyalások. nagyon sokszor eszembe jut mennyire szerencsés vagyok, hogy ilyen társat dobott az élet. 

meg ott is tartottatok, hogy szívvel-lélekkel gyűlölöm a munkám és a cégem, és már sírva jártam be dolgozni. lassan letelik a próbaidőm az új helyen, szóval ez is megoldódott. geci szar volt munkát keresni, és nem álommelóra mondtam igent, de márföldekkel jobb itt. onnan már nagyon kellett menekülni. van némi kognitív disszonanciám ugyan, de ezzel most egyelőre nincs kedvem/energiám foglalkozni, meg közben hátha majd megoldódik magától, haha. 

mindeközben lefoglaltuk az első közös (igazi álom)nyaralást áprilisra, szóval van mit várni. ebbe persze anyagilag megint belerokkantam, mint anno amerikába (jó, annyira talán nem), de ez is most ki a faszt érdekel, megyünk nyaralni!

is this thing on?

szóval csak úgy elkezdek írni és majd valami lesz?

csekély számú újévi fogadalmaim egyike, mint nagyjából az összes bloggernek a világon (bár nem tudom, hogy én még bloggernek számítok-e, meg amúgy is, azóta már teljesen megváltozott a bloggerség fogalma..), hogy többet fogok írni, illetve hát esetemben ez leginkább azt jelenti, hogy megpróbálok valamennyit. 

további újévi fogadalmam például, hogy fogyok minimum tíz (maximum húsz, ideálisan 15) kilót. hát ezt nagyjából minden évben megfogadom, csak sajnos minden évben magasabbról kell indulnom. idén például 85-ről. :(

ezeken kívül megfogadtam azt is, hogy megtanulok franciául, mert végtelenül zavar már, hogy nem tudok beszélgetni a pasim szüleivel, illetve soha semmit nem értek a baráti társaságában, baromira frusztráló. és ha már itt tartunk, a legfőbb ok talán az, hogy nagyon szeretném majd érteni, hogy miről beszélgetnek a gyerekemmel. vészesen közeledik a projekt. :)

természetesen a barátaimmal is sokkal többet szeretnék lógni, meg úgy alapból többet lenni emberek között, mert már teljesen elvadultam ebből a szempontból. nem is tudok már szinte mit kezdeni egy társas szituációval, amiben kommunikálnom kell. vagy fogadjam el, hogy én ennyire introvertált vagyok és ne akarjak magamra erőltetni dolgokat, amik nem jönnek természetesen? ezt még nem tudom.

több dolgot nem merek megfogadni, bőven elég négy dologban kudarcot vallani.