volt egy pont (amikor a nagy fekete mercit kerülgette gyermeki ámulattal amíg én unatkoztam), amikor arra gondoltam, hogy csak kerüljek ki innen, felgyújtom az egész tinder gecit a picsába.
mondhatnám, hogy jól indult, de nem. a kétszázadik méternél derült ki, hogy a csávó egy creep. ráadásul mentünk felfelé valami kilátóba, kérdeztem muszáj-e, mert kurvára tériszonyom van, azt mondja, igen, meglátom, jó lesz. ott kellett volna elfutni, épp jött a busz is. pedig a felfelé út még nem is volt annyira para, kérdezgettük egymást, a szokásos első randis rémálom, mivel foglalkozol, mi a hobbid. na hát mi a mivel foglalkozolig jutottunk el kb, és nagyjából ennyiből is állt a beszélgetésünk, ezután következtek a nagy csendek. szerencsére hegymenetben voltunk, így tudtam nyavalyogni, hogy elfáradtam, ezzel elment egy kis idő, aztán megint csend.
jó, felértünk a kilátóba (=kurva magas szikla, tetején kereszt, alatta a mélység). én be voltam majrézva, érted magastalpú csizma, sehol egy korlát. leültünk egy kicsit, beszélgettük ("beszélgettünk"), mondtam, hogy meséljen a környékről, ha már itt lakik (és max 5 hetente teszi ki a lábát - ő mondta), hát nem mesélt. aztán felálltam, mert kezdtem fázni, erre ő is felállt és kisétált a szikla szélére, majd előállt a nagy ötlettel, hogy menjek oda én is, érted, ott állok remegő lábakkal direkt a szikla mértani közepén, próbálok nem lenézni, ez meg odahív. hevesen tiltakoztam, mire mondja, hogy ha gondolom, kigyógyít ebből, már másokat is kigyógyított. itt kellett volna inkább a mélybe vetnem magam.
következő nagy ötlet, hogy menjünk itt ezen a kis ösvényen sétálni. jó, mondom, de ha erdő, akkor ne menjünk bele, utálom az erdőket, félek tőlük (creep vagy és tartok tőle, hogy feldarabolsz), mire belém karolt és elkezdett befele rángatni, ezen a ponton tört fel belőlem megállíthatatlanul az igazi énem és közöltem vele, hogy ne fogjon, utálom, ha idegenek hozzámérnek, engedjen el, és bazmeg NEM ENGEDETT EL. ott rángatott befelé az erdőbe, én biztos voltam benne, hogy fel leszek darabolva, de nem volt mit tenni, menni kellett. imádkoztam, hogy támadjon ránk valami vaddisznó és a felfordulásban valahogy el tudjak menekülni.
eddig a pontig már kétszer szólított szívemnek és egyszer drágámnak.
végül leültünk egy padra és szerencsére egyáltalán nem beszélgettünk. gondolom hallgatta a csendet, meg az erdőt, én meg vadul pörgettem az agyam, hogy mivel lehetne most azonnal hazamenni. kisvártatva eszembe jutott, hogy fázom, ez tökjó indok lesz, elindultunk kifelé. nagy nehezen kijutottunk az erdőből és elindultunk lefelé. én már nem tudom, hogyan, de valahogy szóba került a gyerek téma (??) és elmondhatta, hogy szerinte a gyerek az valami iszonyatos dolog, nyűg és teher, és ha van, akkor az ember nem tud semmit csinálni, meg nem tud magával foglalkozni. illetve hogy ha valaha lesz is gyereke, az első 6-8 évben csak anyagilag akar vele foglalkozni. ezen a ponton döntöttem el, hogy a továbbiakat nagyon csúnyán szét fogom trollkodni. elkezdtem neki nyomatni, hogy én két éven belül mindenképp gyereket akarok és utána még két éven keresztül minden évben akarok egyet szülni, összesen hármat. amennyiben nem találok ehhez megfelelő férfit, akkor sperma bankba fogok menni és majd utólag keresek hozzájuk apát. tehát gyakorlatilag mindent elkövettem, hogy egészen biztosan ne akarjon több randira hívni. ezután jött a mercis jelenet. az utolsó etapban már nem beszélgettünk.
végre leértünk a hegyről, elköszöntünk és szinte futva mentem a buszmegállóba.
eltelik néhány óra, majd váratlanul ír:
"jó volt a randi? :)"
???
"nem."
"miért nem?"
???
"neked jó volt?"
"hát nem mondom, hogy megtaláltam életem szerelmét, de azért tudnék veled mit kezdeni.. :)"
én már nem értek semmit.
