fiúm egy hete franciaországban van és nagyon hiányzik. tegnap azon szűköltem a tv előtt, hogy de hiányzik az ölemből egy szőrös láb, ami rögtön elkezd ficeregni, ha véletlenül abbahagyom a simizést egy pillanatra. 

és akkor rájöttem, hogy én még soha nem éltem egyedül. 

és ha minden jól megy, már nem is fogok. 

pláne, ha többen leszünk. 

otthonról koleszbe, a koleszból pesti albérletekbe barátnőkkel, aztán a tesómmal, majd a fiúmmal. soha nem volt olyan, hogy az én lakásom. hogy nincsenek ott másnak a cuccai, hogy úgy rendezem be, ahogy akarom, hogy nem kell elszámolnom senkivel a lakbérrel, hogy bármikor bárki feljöhet, hiszen nem fog senki váratlanul hazaérni. kicsit sajnálom azért, mert szerintem ez egy tök érdekes életszakasz lett volna, ha meg tudtam volna engedni magamnak. 

mondjuk úgyis félek egyedül.