tök cukik vagytok a levelekkel, meg a kommentekkel, meg mindennel, tényleg. igazából nem akarom magam kinyírni. túlságosan szeretem a családomat és a barátaimat ahhoz, hogy ekkora fájdalmat legyek képes okozni nekik. most ez biztos egy balfasz érv, mert nyilván azt kellene mondanom, hogy azért nem akarom magam kinyírni, mert az élet csodálatos és majd lesz jobb. hát nem ez a helyzet. na de mindegy. lépjünk túl.

a cica az tök cuki, meg lehet vele játszódni, meg dorombol, de hogy én jelen állapotomban felelősséget vállaljak egy másik élőlényért, azt teljesen elképzelhetetlennek tartom. nem véletlenül nincsenek növényeim se. hogyan, amikor néha még az is nehézséget okoz, hogy magamról gondoskodjak. és akkor még tartsam életben, meg takarítsak kakit, meg kaparja szét a bútoraimat? sokszor még magamnak se veszek kaját, mert nem érdekel, hát mit adok a cicának enni, éhen hal? :(

a jó dolgokkal egyszer már próbálkoztam. mennyi volt, egy hét? kettő? sajnos az is inkább csak ront a helyzeten. nem hiszitek el, de vannak olyan napok, amikor tényleg semmi jó nem történik. és nem azért, mert nem veszem észre. ez kurvára nyomasztó tud lenni. azt mégsem írhatom, hogy ma annak örültem, hogy nem haltam meg a gecibe. mert hogy ennek például néha nem is örülök. na jó, ma például voltunk úszni meg szaunázni, az jó volt. meg hogy a főnök egy év és egy hónap után végre tudja a nevemet. az élet apró örömei.