munka után hazafelé sétálva, a Hunyadi térre éppen csak odaérve, az egyik nyitott ablakon kiszűrődő zene egyszer csak bekúszott a tüdőmbe és ott betonná szilárdult. legalábbis ezzel tudom magyarázni, hogy hirtelen nem kaptam levegőt. mindenem elzsibbadt és még épphogy odaértem az egyik padhoz, mielőtt kb összerogytam és mire feleszméltem, már rázott a zokogás. úgy éreztem magam, mintha hónapok elfojtott érzései és rengeteg könny egyszerűen csak megállíthatatlanul bugyogna kifelé. nem vallottam be magamnak, de attól még úgy van. hiányzik Bence. fogalmam sincs, miért. nem írtam róla eddig (nem írok én már semmiről..), mert úgy voltam vele, hogy minek? nem is tulajdonítottam neki nagyon nagy jelentőséget, meg nekem is estek volna páran, hogy miért vagyok még mindig hülye.. de igazából nincs nap, hogy ne jutna eszembe. ez csak ritkán tart néhány másodpercnél tovább, jön egy érzés vagy egy gondolat, hallok vagy látok valamit, amiről eszembe jut, néha fáj, néha elfog a harag, de leggyakrabban csak átfut az agyamon. kihúzom a "fiókját", átfordulok az "ő oldalára", meglátok egy shaker-t, vagy lájkolja valamelyik képemet Tumblr-en és ott a neve. ilyenkor mindig egy pillanatra megremeg a gyomrom, néhány pillanatig rossz, szomorú leszek vagy dühös, aztán megy tovább az élet. nem gondoltam, hogy egy borús júniusi napon a Hunyadi téren fogok hangosan sírni, nénik meg bácsik jönnek oda, hogy mi a baj aranyom, miközben azt érzem, hogy csak hadd öleljem magamhoz és halljam a hangját. közben meg nem múlt el belőlem még az az érzés sem, hogy ha itt állna előttem, ütném ököllel, ahogy csak bírom és minél nagyobb fájdalmat akarnék neki okozni.
és akkor csoda, hogy két színűt pisilek álmomban? :(
6 megjegyzés:
:( Sajnálom. Nálam az ilyesmi semmitől nem múlt el, csak az (közhelyes) idő múlásától. A leghosszabb múlás 2-2,5 év volt.
Nekem hiányzik hogy írj a semmiről, meg a valamiről, meg a mindenről. Kifejezett hiányérzet.
(Holnap én is a Hunyadi téren fogok zokogni, a fogászat ajtaja előtt. Sőt, évekig a Hunyadi téren zokogtam, mert ott volt a törzshely kocsmám.)
kitartast, valamikor biztosan jonni fog valaki, aki elfeledteti veled :)
Az első 8 éveset 10 évbe telt lezárni magamban és túllépni rajta. Aztán az 5 éveset közel 7 évbe. Most egy 2 éveset próbálok pár hónapja, de iszonyat nehezen megy. :(
Szóval kitartást, van remény, csak minden idő és csakis kibaszott idő kérdése, hogy ne mindenről Ő jusson eszedbe...
Amúgy meg most megríkattál akaratlanul is.
OFF Chanti, tied ugye a zöldcápás blog? Ezeknél a lezárásoknál, új kapcsolatoknál van ugye átfedés, mert ha összeadom az éveket, akkor sokkal idősebb vagy, mint gondoltam:) ON
Kedves Névtelen! Igen, enyém a Zöldcápa, és igen, van átfedés. Lélekben néha öregnek érzem magam, talán annyira is, amit az összeadott évek kiadnának. :P És attól, hogy esetleg belép valaki új az életedbe, aki fontosabb, jobb, és minden szempontból megfelelőbb, attól még a múlt egy szeletkéje ott lebeg a teljes lezárásig (nálam ez konkrét élményekhez fűződik, amikor el tudtam mondani, hogy na, MOST van vége). És ez sem azt jelenti, hogy onnantól kezdve nem gondol az ember arra a másikra, csak már másként. Már nem fájdalmas hiánnyal. És még csak nem is az együtt töltött idő mennyisége mutatja meg valakinek a fontosságát.
Bocsi, Gyömbi, kicsit hosszú lére eresztettem. :(
Asztakurva'!
Asszem erre nincs mit mondani, csak h sajnálom és h küldök egy nagy virtuális ölelést.
A másik talán az, h ne tartsd ezeket az érzéseket benn. Ha kell, igenis beszélj róla, sírj, toporzékolj, ordíts, akármi. Elmúlni teljesen soha nem fog, a max sztem az, hogy nem fájni fog, csak néha bosszantani :(.
Megjegyzés küldése