nem tudom elmesélni, milyen érzés az, amikor ülsz egy padon ezzel a füledben, nincs semmi más, csak te és a vakító napsütés, és egy pillanatra olyan érzésed van, hogy most jó, de egyszer csak észreveszed, hogy könny folyik a napszemüveged alól, mert hirtelen tonnás súllyal nehezedik rád, hogy boldogtalan vagy és magányos. és hogy megszoktad. hogy minden csak ideiglenes, másodpercekig tart. kérész pillanatok, amik tökéletesek, de egyik sem a tiéd. másokhoz tartoznak és elviszik magukkal. megcsókol, de nem a tiéd, átölel, de nem a tiéd, ott van veled, melletted, benned, érzed, de nem érzed. és nem is akarod érezni, kőszívet szeretnél, egy üres bádog mellkast, ne legyen, de ne fájjon. mindig fáj. egyetlen egy dolog van az életedben, ami állandó: te magad.
én magam. egymagam.
4 megjegyzés:
Lehet, hogy mégis.
és mennyire kúl, amikor az az egymagam elég már ahhoz, hogy megvigasztaljon...
*ölel*
Gyönyörű dal... már harmadszor hallgatom meg.
Megjegyzés küldése