Angol utca

nem tudom, hogy ennyi idő után illik-e még blogolni annak az egy-két embernek, akinek benne vagyok az rss feedjében, de lássuk.

szóval.

egy szép augusztusi éjszakán feküdtünk az ágyban és az összeköltözésről beszélgettünk, meg arról, hogy a tesóm hol fog lakni, amikor én már vele. és akkor ő egyszercsak így: vegyünk egy lakást együtt és adjuk ki neki.

én:

ő:

én: várj, úgy érted, hogy vegyünk egy színházjegyet szeptemberre?

ő: nem, egy lakást, ami a miénk.

arcom.

valahogy bennem még mindig az van, hogy ezekkel a fiúkkal nem lehet tervezni. tényleg volt olyan, hogy vettem egy színházjegyet a következő hónapra, de addigra már sikeresen elhagyott.

de kurvára nem is ez a lényeg, hanem hogy:

1. a fiúm egy év után lakást akart venni velem, ami egyrészt részéről kb az összes megtakarítása, részemről meg egymilliárd év hitel

2. mekkora szíve van ennek az embernek, hogy nem csak velem törődik, de a hozzám tartozó szerettekkel is

3. ez a legkomolyabb elköteleződés, ami létezik (a gyerekvállalás után)

4. bazmeg

három héttel később aláírtuk a szerződést. három hónappal késobb pedig most van egy lakásunk.

ezt még februárban kaptam, akkor még nem sejtettük, hogy pont passzolni fog.. :)